Szerző: Jekkel OrsolyaAmikor megérkeztem Santiago de Compostellába (a Camino utak célja), nem éreztem semmilyen büszkeséget. Azt gondoltam, hogy csaltam, mert Burgosban felszálltam egy buszra.
Ahogy láttam a többi zarándokot, az örömöt és elégedettséget az arcukon, azt éreztem, hogy semmi más vágyam nincs csak minél hamarabb megérkezni a privát szobába, amit csodával határos módon sikerült foglalni 2 nappal korábban (éppen egy zenei fesztivál volt Santiagoban).
Amikor már lassan a városközpontban voltam, hirtelen megláttam egy ismerős fiút. 1 nappal korábban éppen egy ügyféllel beszéltem telefonon magyarul, amikor elment mellettem és köszönt, hogy „szia!”. Az a típus vagyok, aki, ha külföldön magyar embereket lát, nem érez különösebb vágyat, hogy szóba elegyedjen velük, azaz introvertált vagyok (Extravertált Vs. Introvertált).
Viszont, mivel szimpatikus volt és már egy hónapja tulajdonképpen teljesen egyedül voltam, köszönötem neki, hogy „szia!” Elkezdtünk beszélgetni, neki ez már a sokadik Caminoja volt és nagyon sok olyan információval látott el, ami nagyon hasznos volt számomra, például, hogy Portoból a legegyszerűbb hazajutni (előtte azt terveztem, hogy Madridból megyek haza). Mondta, hogy éppen szállást keres még aznap éjszakára, ezért mondtam, hogy akkor nem is tartom fel, elkösztöntük és elváltunk.
Végre megérkeztem a szobába, ahol egyedül lehettem és miután megvolt az aznapi ügyfél megbeszélésem, nagyon nehezen ment az elindulás. Azon gondolkoztam, hogy mit csináljak aznap este? Nagyon vonzó lett volna, egész este a szobában maradni, nem éreztem, hogy szeretnék menni a katedrálisba a misére, azt gondoltam, hogy nincs jogom ott lenni, nem vagyok igazi zarándok, hiszen egy szakaszon busszal mentem. Végül mégiscsak elindultam.
A fiú mondta, amikor találkoztunk, hogy ha szeretnék menni a misére, akkor mindenképpen érdemes legalább fél órával hamarabb megérkeznem, mert nagyon sokan lesznek.
Amint megérkeztem rögtön megláttam és szerencsére volt is egy hely mellette. Hálás voltam neki, hogy mondta, hogy érkezzek időben, mert valóban nagy volt a tömeg.
Miután vége lett a misének, kiültünk a katedrális elé. Sok mindenről beszélgettünk, további nagyon sok hasznos információkkal látott el és elmondta, hogy ő hálából indult el az Úton, amiért meggyógyult az édesanyja.
Mesélt egy nőről, akivel a francia út (én is ezen mentem) első pár napján találkozott. A nő rájött, hogy neki otthon nagyon jó élete van, ez nem neki való és hazament. Elmondta, hogy milyen erősnek tartja, amiért ezt meg tudta lépni.
Montam neki, hogy ilyen nekem is volt, amikor utáltam az egészet és haza akartam menni. Ekkor szálltam fel a buszra és utána már megint élveztem a gyaloglást.
Megkérdeztem tőle, hogy akkor az normális, ha borzalmasan is éreztem magam? Hiszen mindenki mondja, hogy Buen Camino! (Jó utat!) és mosolyog. Erre megkérdezte, hogy te is mondtad, akkor is, hogy Buen Camnio és mosolyogtál?
Ekkor rájöttem arra, hogy mennyire hálás vagyok magamnak, meghoztam azt a döntést, hogy felszállok egy buszra és nem szenvedtem tovább. Ez nem csalás, hanem egy bátor dolog volt, amit saját magamért tettem.
Mivel ő 2 nap múlva ment haza, előkerült a téma, hogy milyen hazaérkezni egy Camino után. Mesélte, hogy ő a „mit tanultál az Úton?” kérdést utálja a legjobban, mert erre egyszerűen nem lehet válaszolni, annyira sok mindent tanul az ember és nagyon sok minden csak később tudatosul, viszont az biztos, hogy mindegyik Camino pontosan azt adja, amire az embernek szüksége van (ekkor döntöttem el, hogy vissza fogok még jönni).
Miután az emberek szépen lassan elkezdtek elszállingózni, mondta, hogy tud egy magasabb helyet, ahonnan nagyon szép a kilátás a katedrálisra. Tényleg gyönyörű volt, tovább beszélgettünk.
Meséltem arról, hogy milyen határozott tervekkel indultam el, otthon azt gondoltam, hogy folyamatosan blog cikkeket fogok írni miközben gyalogolok esténként, ehhez képest egyet sem írtam, teljesen más dolgokkal voltam elfoglalva.
Ekkor elkezdett nevetni, hogy ha tudnám hány ilyen emberrel találkozott már, aki ilyen tervekkel indult el és nem csinált semmit és ez így van jól. Ebben pillanatban én is megbocsájtottam saját magamnak, amiért nem „dolgoztam” útközben.
Olyan jót beszélgettünk, hogy észre sem vettük, hogy már hajnali 3 óra van. Ekkor megkérdezte, hogy mikor voltál fenn utoljára ilyenkor? Mondtam, hogy még otthon, mielőtt elindultam, pedig alapvetően nagyon bagoly típus vagyok (az alberguekben (zarándokszállás) 10-kor leoltják, 6-kor pedig felkapcsolják a villanyokat). Jót nevettünk azon, hogy itt mindennek mennyire teljesen más értéke van.
Mivel már későn volt, megállapodtunk abban, hogy ideje aludni menni. Miután elváltunk, hazafelé útközben azon gondolkoztam, amit kérdezett, hogy mikor voltam fenn utoljára ilyenkor? Ekkor rájöttem arra, hogy innentől teljesen más lesz az Útam!
Annak ellenére, hogy előtte azt terveztem, hogy maradok még egy napot Santiagoban, másnap rögtön tovább indultam Fisterra felé.
Kövessen Instagramon!
Camino Mesék:
A hírlevélben az új Tudástár cikkekről, Mesékről és Eseményekről értesítjük Önöket, akkor küldünk hírlevelet, ha valóban van mondanivalónk.
