Elindultam
Elérkezett a reggel Saint-Jean-Pied-de-Portban, elindultam.
Izgatott voltam, ugyanakkor azért megfordult a fejemben, hogy miért is kellett nekem idejönni?
Ha minden éjszaka olyan lesz, mint az első, akkor nagyon sokat fogok fejlődni ezen az úton. Soha nem aludtam még számomra teljesen ismeretlen emberekkel egy szobában. Voltak bennem bőven félelmek ezzel kapcsolatban, hogy fogok-e tudni aludni egyáltalán. Ennek a félelemnek a bevonzásaképpen rögtön kis hálófülkék voltak az első szálláson két emeletes ággyal, köztük éppen annyi hellyel, hogy egy ember el tud menni. Amikor megérkeztem, már csak felső ágyon volt hely és komoly fejtörést okozott, hogy hogy pakoljak ki a táskámból úgy, hogy hozzáférhető legyen minden, amire szükségem van, de a táska ne okozzon forgalmi akadályt. Végül úgy döntöttem, hogy mindent kipakolok a táska tetejére és az ágy alá teszem, erősen bízva abban, hogy ott is takarítanak.
Az, hogy a másik három ágyon három fiú alszik, csak akkor derült ki számomra, amikor én már lefeküdtem aludni és ők is megérkeztek. Az pedig, hogy az egész ágy mozog ha valaki megmozdul rajta akkor, amikor ők is elfoglalták ágyaikat. Feküdtem az egyik felső ágyon, teljesen mozdulatlanul hallgatva a többi kabinból behallatszódó horkolást és arra gondoltam, hogy most ez lesz az életem 2 hónapig, tehát vagy eldöntöm, hogy fogok tudni aludni ilyen körülmények között is, vagy végig fogom szenvedni az egészet. Ez az érvelés saját magamnak igen jól sikerült, mert a gondolatmenet levezetése után pár perccel már aludtam is.
Reggel 6-kor, amikor felébredtem már nagy mozgás volt mindenhol. Voltak akik már éppen indultak, mások éppen reggeliztek. Kétszer próbáltam bemenni a fürdőbe, mind a kétszer foglalt volt, ezért úgy döntöttem, hogy várok egy kicsit, amíg kevesebben lesznek. Az udvaron ittam a kávémat, közben pedig néztem az embereket. Mindenki nagyon jókedvű és izgatott volt. A többségük nagyon rutinosnak tűnt. Az biztos, hogy mindenkinek kevesebb cucca volt, mint nekem. Rögtön el is kezdtem átnézni, hogy mi az, amiről már most látom, hogy nem lesz rá szükségem. Eközben az egyik szobatársam meg is kérdezte, hogy ezt mind szeretném magammal cipelni?
8-kor, amikor el kellett hagyni a szállást, utolsó emberként sikerült elindulnom. Nem zavart különösebben a dolog, hiszen az első napra 25 km volt a cél, otthon ez pár óra alatt megvan, nem olyan vészes. Azt gondoltam, hogy a többiek biztos csak a meleg miatt mentek olyan korán.
Először a zarándok igazolvány megszerzését tűztem ki célul. Bementem a legközelebbi boltba, ahol megkérdeztem az eladót, hogy hol lehet kiváltani. Angolul nem beszélt, de mutogatott, hogy arra felfelé indultjak el, majd ott lesz. Ennek megfelelően el is indultam a hegyre, láttam, hogy mások is jönnek, gondoltam jó irányba megyek. Már 1,5 km-t gyalogoltam felfelé a 30 fokban, amikor kezdtek elfogyni a házak, így megkérdeztem egy zarándok társam, hogy mégis mennyit kell még menni az igazolványért, mire ő mondta, hogy visszafelé, a városközpontban van az iroda.
Kissé bosszúsan, de továbbra is nagyon jó kedvűen - hiszen elindultam az El-Caminón - visszafordultam. Az irodában kérdezték, hogy szeretném-e lemérni a táskám? Mondtam, hogy addig jó, amíg nem tudom, hogy hány kiló. Ezután az úriember megjegyezte, hogy azért majd nézzem át, mert nagyon sok lesz és azt is javasolta, hogy már elég késő van, ha van hely még az első faluban, aludjak ott, mert kemény lesz az eleje. Előző este is tanácsolta a szállásadó, hogy első napra ne vállaljak túl sokat, mert nagyon meleg van és embert próbáló lesz felfelé. Ezt el is fogadtam, megegyeztem magammal, hogy nem baj ha laza nap lesz, legalább bemelegítek. Még indulás előtt ittam egy kávét, hiszen már nem kellett sietnem és elindultam a nagy útra. 10-kor indultam, volt nálam 1,5 liter víz és két szendvics, meg sem fordult a fejemben, hogy ez kevés lesz, hiszen otthon sincs ennél többre szükségem. Azt terveztem, hogy legkésőbb délre ott leszek, az applikáció pedig mutatja, hogy van-e bolt ott, ahol aludni fogok, ha szükségem lesz valamire, úgyis tudok venni. Egy óra után álltam meg először pihenni, tűző napon felfelé gyalogoltam, de továbbra is rendkívül jó volt a kedvem, hiszen itt vagyok, erre várok hónapok óta. A második pihenőnél már nagyon bíztam benne, hogy elhagytam a felét, de mikor megnéztem a térképet, láttam, hogy még mindig nem és már nagyon hálás voltam magamnak, hogy a laza nap mellett döntöttem.
2-kor megérkeztem a szállásra, én voltam az első és rögtön el is foglalhattam az ágyam, pedig az applikáció alapján arra készültem, hogy erre csak 4-kor lesz lehetőségem. Amikor megláttam, hogy nem emeletesek az ágyak és külön fürdőszoba is van a szobákhoz, nagyon szerencsésnek éreztem magam. A vacsora csak 7-kor kezdődött, nagyon örültem neki, hogy sok időm van és élvezhetem a csodás tájat.
Kiültem a teraszra és elővettem a papírokat, amiket a zarándok irodában adtak, gondoltam ideje megnézni, hogy mi vár rám az elkövetkező napokban. Ekkor láttam, hogy két út vezet hegyeken át, az egyiken 1, a másikon 2 km a szintkülönbség. Természetesen mivel nem néztem meg, én a másodikat választottam és a szintkülönbségből addig 400 métert tettem meg. Másnapra maradt a többi és 20 km múlva volt a legközelebbi település.
Ekkor eléggé dühös voltam magamra, hogy igazán foglalkozhatnék többet a számomra kevésbé, egyébként pedig nagyon fontos részletekkel is, mint a papírok áttanulmányozása mielőtt elindulok egy 800 km-es túrának. (Erősen N-es vagyok. A típusok főbb különbségei itt) Ha adnak ilyet, nyilván nem véletlenül teszik. Egyszer egy blogon még régebben azt olvastam, hogy az El-Camino főleg sík terepen megy, ez engem rögtön meggyőzött, hogy nekem való. Amióta az eszemet tudom, utálok hegyet mászni, a sík terepen hosszútáv gyaloglásba szerettem bele. Amikor tudatosult bennem, hogy az elején igencsak sok hegy lesz, akkor úgy döntöttem, hogy már hazamenni úgysem fogok, ez van, megyek tovább!
Már 6-kor az étterem előtt ültem, bíztam benne, hogy hátha hamarabb kezdődik a vacsora, addigra már olyan éhes voltam. Nem kezdődött. Vacsorára sikerült felvonultatni az összes olyan fogást, amit nem szeretek (répaleves, vadhús olajban úszó tésztával és sült lekvár), azonban ez lett volna a kisebb probléma. A nagyobb az volt, hogy 6 embernek szolgáltak fel egy körülbelül 3-4 embernyi adagot.
Vacsora után felvásároltam a panzióban kapható egyetlen étel - az előre csomagolt kis cukros muffionok- nagy részét tudva azt, hogy nincs nálam semmi és legközelebb 20 km múlva tudok biztosan venni valamit.
Este elgondolkoztam azon, hogy miért is jöttem ide tulajdonképpen? Az egyik oka az volt, hogy a környezetemtől gyakran kaptam olyan visszajelzést, hogy én még azt is megtervezem már egy héttel előtte, hogy mikor lesz én-időm. Nagyon erősen tervezős típus (Tervező és Spontán közötti különbségek) vagyok, ami többször volt már terhes számomra, most pedig pont erre lett volna szükség, hogy tudjam, hogy hova jövök, mi lesz itt velem!
Ekkor rájöttem arra, hogy az én szupererőm a tervezés és bizony egy nagyon jó dolog, csak néha érdemes lazábban kezelnem a terveimet és változtatnom rajtuk abban a pillanatban, amikor ez szükséges.
Másnap fél 6-kor indultam el.
