Szerző: Jekkel Orsolya
Megérkeztem Burgosba. Ekkor már több, mint 100 km-en keresztül gyulladt bokával gyalogoltam. Előző este kaptam egy sms-t a telefonszolgáltatómtól, hogy a külföldi korlátlan mobilnet keretem elfogyott és onnantól kezdve nem volt internetem. Borzalmasan éreztem magam. Külföldön egyedül egy teljesen idegen városban úgy, hogy még tájékozódni sem tudtam és természetesen a google fordítót sem tudtam használni, hogy információt kérjek. (Az angol nyelv használata Spanyolországban kevésbé elterjedt a tapasztalatom szerint)
Miután 1 órán keresztül a helyiek ide-oda küldtek, sikerült vennem egy spanyol sim kártyát. Azt éreztem, ismét enyém a világ, most már meg tudom találni a szállást és ha ezt sikerült megoldani, akkor innentől már sokkal jobb lesz.
Megtaláltam a szállást, ahol 40 perces sorban állás után kaptam egy felső ágyat. Előtte többnyire szerencsésen alsó ágyon aludtam. Nagyon nem örültem neki, de gondoltam sebaj, annál többet látok a városból, minél kevesebbet vagyok az albergueben (zarándokszállás).
Elindultam várostnézni. Láttam, hogy a többi zarándok milyen jókedvű, én meg ezt a várost is utáltam, mert olyan nagy tömeg van, hogy nem találok egy helyet, ahova le tudnék ülni úgy, hogy ne menjen el előttem valaki 10 másodpercenként.
Sikerült végül megtalálni, hogy hogy tudok lemenni a patakpartra, ahol csak mögöttem járkáltak a kutyasétáltatók, de ők jóval kevesebben voltak. Folyamatosan csak azon járt az agyam, hogy milyen messze van még Santiago. Ha így haladok nyár végére sem érek oda és nem is élvezem ezt az egészet, csak az időmet pocsékolom.
Már ott tartottam, hogy elkezdtem megnézni mikor megy repülő hazafelé. Felhívtam a családomat és mondtam nekik, hogy hazamegyek. Utálom az egészet, fáj a lábam, nem haladok, itt alig beszél valaki angolul és főleg csak nyugdíjasokkal találkozom.
Miután ezt elmondtam nekik, valamelyest megkönnyebbültem, hiszen J-s (Tervező(J) Vs. Spontán(P)) vagyok. Eldöntöttem, hogy majd valahogy feldolgozom, hogy feladtam az egészet.
Ezután elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen tanácsokat is kaptam indulás előtt? Hirtelen eszembe jutott a „Ha fáj, akkor rögtön változtass!” tanács. Ekkor jöttem rá, hogy én 1,5 hete szenvedek és mégsem változtattam semmit. Ahelyett, hogy megálltam volna valahol pár napra pihenni, minden nap nagy nehezen lesántítottam azt a pár km-t, amit aznapra kitűztem célul.
Inkább hazamentem volna és feladtam volna, minthogy változtassak a tervemen, azaz, hogy mindenképpen végig gyaloglom az egészet. Itt nagyon haragudtam magamra, hogy ennyire tervezős vagyok, viszont ott, amikor rájöttem, hogy változtathatok, kitárult előttem a világ. Megnéztem, hogy át tudok-e menni egy másik Camino útra, ami az óceán parton megy és a parton kempingezek, ami mindig is az álmom volt. Ezt az ötletet elvetettem, mivel így is nehéz volt a táskám, nem tudtam volna egy sátrat és matracot is hosszútávon cipelni.
Rájöttem, hogy azért érzem magam ennyire rosszul, mert nem haladok és kilátástalannak érzem, hogy valaha is
Santiagoba érjek, ezért eldöntöttem, hogy másnap felszállok egy buszra és előre megyek. Megbeszéltem magammal, hogy Santiagoból Fisterrába gyalog megyek (előtte ezt a távot terveztem busszal), ezzel valamelyest kompenzálva a kimaradt kilométereket.
Nagyon megkönnyebbülve éreztem magam, ahogy mentem vissza a szállásra, már teljesen máshogy láttam az embereket. Azt láttam, hogy mindenki milyen jókedvű és boldog, ez pár órával korábban rendkívül idegesített, de akkor már örültem neki, hiszem már én is közéjük tartoztam.
Elalvás előtt nagyon örültem, hogy végre rájöttem, hogy saját magamnak okoztam azt, hogy ennyire rosszul éreztem magam. A tervezés még mindig nagyon fontos, viszont erős J-sként sokkal fontosabb, hogy mindig emlékezzek arra, hogy akármikor változtathatok és ezzel elkerüljem, hogy bezárom magam a saját börtönömbe.
Camino Mesék:
A hírlevélben az új Tudástár cikkekről, Mesékről és Eseményekről értesítjük Önöket. A tréningtartást szeretjük a legjobban a hivatásunkban, így akkor küldünk hírlevelet, ha valóban van mondanivalónk.
