Szerző: Jekkel OrsolyaMegérkeztem Fisterrába és azt éreztem, hogy nem merem elhinni, hogy végre, megint itt vagyok!
Eddig még nem mondtam el senkinek, elmondom hát mindenkinek, hogy az utolsó 15 km-t busszal tettem meg.
Nagy volt bennem az elhatározás, hogy 3 napon keresztül napi 30 km-t gyalogoljak, mégis felszálltam a buszra. Egyrészt, mert már nem bírtam kivárni, hogy ideérjek, annyira szerettem volna itt lenni. Másrészt, mert miután 55 km-t sántítva tettem meg, rájöttem, hogy ezt egyszer már megtanultam, amikor utáltam az egészet, hogy nem azért jöttem ide, hogy szenvedjek.
Körülbelül 30 km-re voltam Finisterrétől, 60 km volt mögöttem, amit 3 nap alatt tettem meg és még aznap mindenképpen szerettem volna gyalogolni 15 km-t. Ekkor kezdett az egyik vízhólyag vérhólyaggá átalakulni a lábamon, ezért eldöntöttem, hogy nem fogok még 15 km-t lábujjhegyen gyalogolni 12 kg-al a hátamon, ez már nem arról szólt volna , hogy milyen kitartó és kemény vagyok. Továbbra is fontos volt számomra, hogy fizikailag is kilépjek a zónámból, de nem azon az áron, hogy ezzel a hosszútávú következményeket kockáztatom.
Mikor elindultam Santiagoból, biztos voltam benne, hogy 3 nap alatt megcsinálom a 90 km-t, hiszen azt vártam 2 hónapja, 
hogy ismét gyalogoljak. Az előző Út-on már egyszer megtanult tanácsok nagy részét elfelejtettem. Többek közt azt is, hogyha „Fáj, rögtön változtass”, ennek köszönhetően lett egy vízhólyagom. Nem foglalkoztam vele, hiszen, ugyanolyan cipőm és zoknim volt, mint a nyáron. Nehogy már 90 km-en ez gond legyen! Nyáron 640 km-en keresztül nem volt egy sem. Mindig nagyon sajnálkozva néztem a zarándokokat, akiknek láttam, hogy van. Most megtanultam, hogy akár egy kis vízhólyag is eredményezheti azt, hogy nem gyalog, hanem busszal érkezem Fisterrába.
Szerencsére volt egy buszmegálló a város elején, ahol leszálltam és gyalog értem a Fisterra (Finisterre spanyolul) táblához.
Reggel még szitált az eső, egész előző este az összes ruhám rajtam volt az albergueben (zarándokszállás), annyira hideg volt. Mikor először megláttam az óceánt, már 20 fok volt, a kedvenc kávézómhoz vezető úton már 25.
Tito Bárja nagyon központi helyen van, így mire odaértem, -egyet kivéve- találkoztam minden számomra fontos emberrel, akiről tudtam, hogy még Fisterrában van. A kávézóban is nagy örömmel üdvözöltek az ismerőseim, az a pultos lány,-aki nyáron még nem volt itt- meg is jegyezte, hogy milyen sok embert ismerek itt.
Miután megittam az üdvözlő kávémat, elindultam abba a szobába, ahol nyáron 40 napot töltöttem. A város legmagasabb épületébe, panorámaterasszal a harmadik emeleten (mindez 20 euro/éjszaka, amit egy óriási szerencsének köszönhetően tudtam meg azon a napon, amikor júniusban megérkeztem).
Kinyitottam az ajtót és még mindig nem hittem el, hogy itt vagyok. Kimentem a teraszra és azt éreztem, hogy ez az, enyém a világ, megcsináltam, ismét itt vagyok a palotámban!
Camino Mesék:
A hírlevélben az új Tudástár cikkekről, Mesékről és Eseményekről értesítjük Önöket, akkor küldünk hírlevelet, ha valóban van mondanivalónk.
