Barion Pixel

Menü

Asszertív Tréning

Camino Mesék: Itthon maradtam

2023. augusztus 11.  Erre a napra volt repülőjegyem, ezt a dátumot vártam több mint 1 éve. Ekkor minden adott volt ahhoz, hogy ismét elinduljak és 30-40 napot Spanyolországban töltsek. Számoltam a napokat, mindent megterveztem. A terveim egy része megvalósult és olyanok is voltak, amik romba dőltek. Az utolsó 3 hétben nagyon megtanultam változtatni, az életem összes területe hirtelen más irányba indult el, mint ahogy én azt eredetileg jónak gondoltam. Minden változott. Egy dolog volt állandó, az augusztus 11-e, ez jelentette a stablitást számomra, ez motivált egy-egy nagyobb kihívásnál. 1,5 nappal előtte, mégis úgy döntöttem, hogy nem szállok fel a gépre. Augusztus 9-én megtartottam az utolsó tréningemet, utána rohanva próbáltam beszerezni azokat, amikre még mindenképpen szükségem volt az elinduláshoz. Szerencsére egymáshoz közel voltak a boltok. Nagyon örültem, hogy ezzel is könnyebb dolgom van. Az „antiblister” zokni volt az egyik a listámon, amit annak ellenére, hogy tudtam, hogy a cipőt már ebben érdemes betörni, még nem vásároltam meg. Ennek egyik oka az volt, hogy számomra az mindig nagy kihívást okoz, ha egy olyan terméket kell megvásárolnom, ahol sok paramétert kell összehasonlítani, vagy túl nagy a választék. A másik oka pedig az volt, hogy legbelül azért féltem az elindulástól és nagyon sok az úttal kapcsolatos teendőt az utolsó pillanatra hagytam, mondván hogy a munka fontosabb. Az utolsó napokban ennek már nagyon éreztem a súlyát, de valahogy minden fontosat sikerült beszerezni pont időben, emiatt azt gondoltam minden rendben van. Többször történt egy-egy, az utat nehezítő kihívás, mint például: az egyik internetes vásárlásom alkalmával megadtam a bankkártyám adatait egy adathalász oldalon, emiatt a bankkártyámat le kellett tiltatnom, az új kártya érkezése 2 hét. Terveim szerint akkor én már Spanyolországban lettem volna, illetve a laptopomon egyszer csak nem kapcsolt be. Mindenre kitaláltam egy B tervet, ezért nyugodt voltam. Amikor beléptem a túraboltba, nagy reményekkel az egyik eladóhoz mentem. Tudtam, hogy ebben a boltban szakmailag is értenek a termékekhez, ezért biztos voltam abban, hogy pár percen belül 3 pár „antiblister” zoknival távozom. Amikor mondtam, hogy mit keresek, az eladó közölte, hogy erről még nem is hallott, de mutatott pár túrazoknit. Hirtelen nagyon csalódott lettem. Tudtam, hogy vagy találok itt egy megfelelőt, vagy elmegyek más boltokba is és akkor más teendőkre nem lesz elég időm. Kiválasztottam a legdrágább futó zoknit (ami mellesleg piros volt, ez komoly érv), mondván az biztos jó lesz. Amikor kiléptem a boltból, kiderült, hogy az egyik ügyfelemnél van még pár órányi sürgős, fontos feladatom. Már erősen gondolkoztam azon, hogy ezt hova fogom besűríteni és közben nagyon rosszul éreztem magam. A zokni és ez a hír hirtelen mély letargiába döntött. Feltettem magamnak a kérdést, most miért is érzem ilyen szörnyen magam? 1,5 nap múlva felszállok a gépre, akkor is, ha 1 percet sem alszom addig és kint is tudok zoknit venni, ha ez esetleg mégsem sem lenne jó! Abban a pillanatban rájöttem, hogy azért voltam olyan borzalmasan, mert nem szeretnék felszállni a gépre, most itthon érzem jól magam. Napok óta éreztem, hogy valamilyen nagy teher van rajtam, csak azt nem tudtam, hogy mi az. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a terhem. Mindegyik Caminóm előtt már hónapokkal számoltam a napokat és alig vártam, hogy a repülőn legyek. Most ez változott, hiszen most itthon érzem jól magam. Elkezdtem gondolkozni, hogy mi történne, ha itthon maradnék és rájöttem, hogy semmi, hiszem ez egy saját magamnak felállított cél volt, nagyon sokáig ez volt az álmom, de most nem az. Akkor miért is ragaszkodom ilyen erősen egy olyan dologhoz, ami most rossz érzésekkel tölt el? Rájöttem, hogy rosszul érzem magam, ha arra gondolok, hogy 30-40 napig külföldön leszek, mert most itthon érzem jól magam. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy itthon maradok. A biztonság kedvéért azért átgondoltam, hogy mi is történik, ha most nem indulok el. Sorra vettem az észérveket és rájöttem, hogy semmi! Sőt, még a tények is azt támasztják alá, hogy jól döntöttem. Már rutinosan módosítottam a repülőjegyem, hiszen az elmúlt időszakban többször csináltam ilyet: 2022. július 5-én úgy döntöttem, hogy július 9-e helyett július 19-én jövök haza. Pont 2 hete voltam Fisterrában, úgy éreztem, hogy még van ott dolgom, nem akartam hazajönni. A születésnapom pont ideális dátumnak tűnt. 2022. július 15-én úgy döntöttem, hogy július 19-e helyett július 26-án jövök haza. 3,5 hete voltam Fisterrában. Azt éreztem, hogy a 35. születésnapomat nem a reptéren, hanem ott szeretném tölteni. Féltem, hogy mi vár itthon, kint pedig jól éreztem magam. 2022. július 21-én úgy döntöttem, hogy július 26-a helyett augusztus 3-án jövök haza. Ez volt a legeslegutolsó dátum, ameddig maradhattam. Pont 1 hónapja voltam ott és tudtam, hogy ekkor 40 nap után el kell hagynom Fisterrát. Boldog voltam, hogy még van majdnem 2 hetem. Büszke voltam, hogy meghoztam ezt a döntést magamért, de ugyanakkor tudtam, hogy lassan szembe kell néznem azzal, hogy mi vár itthon. Ez rossz érzésekkel töltött el, melyeket igyekeztem kizárni. 2022. október 16-án úgy döntöttem, hogy október 18-a helyett október 26-án jövök haza. Nem akartam hazajönni, ott éreztem jól magam és erősen gondolkoztam azon, hogy milyen módon tudnék odaköltözni. 2023. augusztus 9-én úgy döntöttem, hogy augusztus 11-e helyett szeptember 6-án indulok és 22-én biztosan hazajövök. Az eredeti 2 hónap helyett 2,5 hétig leszek Spanyolországban. Itthon maradtam, mert most itthon érzem jól magam.

Asszertív Tréning

Camino Mesék: 40 nap Fisterrában

35 nap és 640 megtett kilométer után megérkeztem Fisterrába. Akkor még azt hittem, hogy ez az utam vége, csak később jöttem rá, hogy akkor kezdődött el igazán az én Caminóm (utam). Eredetileg úgy terveztem, hogy egy hetet maradok ott, végül 40 nap lett belőle. Háromszor módosítottam a repülőjegyemet hazafelé, mindig azt éreztem, hogy még van dolgom ott, még nem végeztem. Az El-Caminón való elindulás eredetileg 2021 januárjában fordult meg a fejemben, mert az egyetlen kiútnak gondoltam az akkori számomra kilátástalannak tűnő helyzetemből. Végül 2022 januárban vettem meg a repülőjegyet májusi indulással, akkor már azért, hogy megünnepeljem azt, hogy sikerült felállnom. Miután megvolt az indulás dátuma, minden megváltozott, elhittem, hogy minden, amit addig szeretnék megcsinálni, sikerül és egymás után értem el a céljaimat. Az úttal az ünneplés mellett célom volt még a komfort zónám tágítása, a fizikai teljesítőképességem határainak feszegetése és a rugalmasságom fejlesztése. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy idő hiányában és részben szándékosan, a felkészülésem az útra a rendszeres gyaloglásban, a bepakolásban, a repülőjegy és az első két napi szállás lefoglalásában kimerült. Azt tudtam, hogy az út körülbelül 800 km lesz, de hogy pontosan hol megy, azt nem. Azt tudtam, hogy Párizsban száll le a gépem, de hogy abba a hosszú nevű városba (Saint-Jean-Pied-de-Port, a francia út kiindulási pontja) milyen módon fogok eljutni, azt nem. Azt tudtam, hogy a következő 2 hétben mikor lesz online megbeszélésem, de azt, hogy az elején 1,5 km lesz a szintkülönbség 25 km-en keresztül, azt nem. Azt tudtam, hogy a vízhólyagok veszélyt jelenthetnek,  de azt, hogy a  sántikálás 1,5 héten keresztül, milyen hatással lesz rám lelkileg, azt nem. Azt tudtam, hogy lesznek hullámvölgyek, de azt, hogy 280 km után a legfőbb vágyam az lesz,  hogy hazajöjjek, azt nem. A Camino Mesék gondolata Finisterrében fogalmazódott meg bennem. Egyrészt többen kérdezték, hogy mit tanultam az úton, miben változtam? Az Út (Camino) számomra ott kezdődtt el, ezért erre a kérdésre válaszolni egy hosszabb folyamat. Másrészt sok olyan emberrel találkoztam, akik nagy hatással voltak rám, úgy gondolom, hogy a sajátom mellett az ő történetük is megérdemel egy-egy Mesét.

Asszertív Tréning

Camino Mesék: Johan I. rész

Johannal az első napon találkoztam, amikor megérkeztem Fisterrába, később kiderült, hogy ő is aznap ért oda. Éppen a helyi boltokat térképeztem fel, amikor az egyik előtt a bejáratnál megláttam néhány egymással beszélgető zarándokot táskákkal, mellettük egy kagyló, benne néhány euro donativo (adomány) felirattal. Láttam, hogy jól érzik magukat, söröznek, spanyolul beszélgetnek, tapasztaltam már ilyet az úton, gondoltam, hogy éppen akkor érkeztek. 2 nappal később, szintén a bolt előtt találkoztunk, egyedül volt a kutyáival és a kagylóval. Ekkor már negatívabb érzéseim voltak és bíztam benne, hogy nem szól hozzám, amikor elmegyek mellette. Zsebkendőre is szükségem volt aznap, azonban csak 10*10-es kiszerelésben lehetett kapni és jó zarándokként rögtön azon kezdtem el gondolkozni, hogy mit csináljak ilyen sokkal, nem fogom tovább cipelni az összeset. Ekkor eszembe jutott, hogy párat oda adok a srácnak a bolt előtt, hátha szüksége van rá. Fizetés után rögtön kicsomagoltam őket és úgy indultam kifelé, hogy csak a zsepi volt a kezemben, a pénztárcám gondosan elpakolva, nehogy megkérdezze, hogy tudok-e adni pár eurót. Kérdeztem, hogy kéri-e őket, Ő azt mondta, miért ne? Mondtam, hogy túl sokat vettem és indultam tovább a strandra. Másnap reggel megakadt a szemem a masszázs labdán, amit egész úton cipeltem, de egyszer sem használtam, gondoltam ezt is oda adom neki, a kutyáinak jó játék lehet. Amikor megérkeztem a bolthoz, ott volt. Nem mondtam semmit, csak felé nyújtottam és kérdőn néztem rá, hogy kéri-e? Erre angolul megkérdezte, hogy megint túl sokat vettél? Ezen elsőre nagyon meglepődtem, hozzá voltam szokva az utam során, hogy aki spanyolul beszél, az angolul ritkán. Mondtam, hogy nem, csak pár nap múlva megyek tovább és a kutyáknak jó játék lehetne. Erre mondta, hogy igen és mosolygott. Attól a mosolygástól valahogy minden előzetes negatív érzésem elszállt vele kapcsolatban. Este a naplementét másodjára néztem a Mare de Fora strandon, ami szerintem a legjobb esti program Fisterrában. Már előző este is láttam, hogy miután lement a nap, néhány ember tüzet gyújtott, de annak ellenére, hogy nagyon fáztam, nem mertem megkérdezni, hogy csatlakozhatok-e. Most láttam, hogy ott ül a tűz mellett, kíváncsi voltam a történetére és egyébként is kapóra jött, hogy ismerek ott valakit, megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e. Leültem mellé. Beszélgettünk, elmondta, hogy 5 éve egy sátorban él, nem mehet haza, mert zűrös a kapcsolata a rendőrséggel és most keresi azt a helyet, ahol szívesen maradna hosszú távon. Nincsenek papírjai, nem tud munkát vállalni, ezért ül a bolt előtt. Eddig Ibizán élt, ott voltak mindenféle munkái, még itt is keresi a lehetőségeket, de addig is meg kell élnie valamiből. Kiderült, hogy beszél angolul, németül, spanyolul és ért olaszul. Sok mindenről beszélgettünk, folyamatosan értek a pozitív csalódások. Közben másokkal is elkezdtünk mind a ketten beszélgetni és akkor vettem észre, hogy mekkora buliba csöppentem. Megismerkedtem az amerikaival, aki az egész sütögetést finanszírozta. Engem kért meg először, hogy kóstoljam meg, hogy megsült-e a krumpli és tudtomra adta, hogy annak ellenére, hogy most találkoztunk először, engem is nagyon szívesen lát vendégül, hiszen az emberek nagy részét szintén akkor ismerte meg. Később kiderült, hogy Johan a főszakács, aki csak azután kezdett el enni, miután mindenkit megkínált. Megismerkedtem a dán személyi edzővel, aki azon gondolkozott, hogy coach képesítést is szerez, mivel a testi és lelki edzést szívesen kombinálná. Mély szakmai beszélgetést folytattunk arról, hogy miért is fontos az, hogy valaki először valamiben nagyon jó legyen és utána kezdjen ismerkedni egy másik szakterülettel. Időközben egyre többen lettek a tűz körül, volt, aki gitározott és egy harmonika hangja is megszólalt. Olyan hangulat alakult ki, amiben az úton eddig még nem volt részem. Azt éreztem, hogy „Ez az!  Végre!„ Az ilyen élmények miatt is indultam el és ez az első alkalom, hogy átélhetem. Másnap nagyon hálás voltam Johannak, hogy neki köszönhetően éreztem magam ilyen jól. Rögtön szét is néztem, hogy még mit adhatnék neki? Találtam egy szappant, amit csak dupla csomagolásban lehetett szintén venni és akkor még azt gondoltam, úgysem maradok olyan sokáig, hogy szükségem legyen rá. Ahogy kiléptem a panzió ajtaján, pár méter múlva rögtön találkoztam vele és a barátjával. Éppen nagy csomagokkal jöttek, a mosodában voltak, mondta, hogy milyen jó illatú az összes ruhája. Én mondtam, hogy pont őt keresem, szeretném megköszönni az előző estét, nagyon jó volt és ezt a szappant is csak dupla csomagolásban lehetett kapni, szeretném neki adni. Megköszönte és elrakta. Utána elindultunk együtt, mondtam, hogy a strandra megyek, mondta, hogy ők is, megbeszéltük, hogy akkor együtt megyünk. Beszélgettünk és kiderült, hogy ők a bolt előtti strandra mennek én viszont a kedvencemre, oda, ahol van a zuhanyzó, mondtam neki, hogy ott tud zuhanyozni. Erre ő válaszolta, hogy most nem szeretne zuhanyozni és mivel máshova mentünk, egy idő után elváltunk, hogy majd később úgyis találkozunk. Nagyon benne maradt a gondolataimban, hogy most nem szeretne zuhanyozni. Rájöttem, hogy szappant adtam neki, utána pedig mondtam, hogy ott tud zuhanyozni. Miért csináltam ezt? Most biztos azt gondolja, hogy azt hiszem, hogy nem szokott rendszeresen zuhanyozni. És rájöttem, hogy valóban volt bennem egy ilyen előítélet… Feltettem magamnak a kérdést, hogy milyen alapon ítélek meg egy embert?  Azért, mert a bolt előtt ül? Vagy azért, mert sátorban lakik? Nem ismerem a körülményeit. Ugyanolyan ember, mint én. Magamnak is óriási szívességet tennék azzal, ha ezt abbahagynám, hiszen ennek köszönhetően majdnem megfosztottam magam egy olyan élménytől, mint az előző este volt. Bíztam benne, hogy miután lement a nap, ott lesz a tűznél. Jó pár sört cipeltem magammal, hogy ezzel csökkentsem a bennem lévő lelkiismeretfurdalást, de nem volt ott. Utána napokig kerestem, sehol nem találtam.  

Asszertív Tréning

Camino Mesék: Elindultam

Elérkezett a reggel Saint-Jean-Pied-de-Portban, elindultam.  Izgatott voltam, ugyanakkor azért megfordult a fejemben, hogy miért is kellett nekem ide jönni? Ha minden éjszaka olyan lesz, mint az első, akkor nagyon sokat fogok fejlődni ezen az úton. Soha nem aludtam még számomra teljesen ismeretlen emberekkel egy szobában. Voltak bennem bőven félelmek ezzel kapcsolatban, hogy fogok-e tudni aludni egyáltalán? Ennek a félelemnek a bevonzásaképpen,  rögtön kis hálófülkék voltak az első szálláson két-két emeletes ággyal. Köztük éppen annyi hely, hogy egy ember el tud menni.  Amikor megérkeztem, már csak felső ágyon volt hely és komoly fejtörést okozott, hogy hogy pakoljak ki a táskámból úgy, hogy hozzáférhető legyen minden, amire szükségem van, de a táska ne okozzon forgalmi akadályt. Végül úgy döntöttem, hogy mindent kipakolok a táska tetejére és az alsó ágy alá teszem, erősen bízva abban, hogy ott is takarítanak.  Az, hogy a másik három ágyon három fiú alszik, csak akkor derült ki számomra, amikor én már lefeküdtem aludni és ők is megérkeztek. Az pedig, hogy az egész ágy mozog, ha valaki megmozdul rajta akkor, amikor miután ők is elfoglalták ágyaikat. Feküdtem az egyik felső ágyon, teljesen mozdulatlanul hallgatva a többi kabinból behallatszódó horkolást és arra gondoltam, hogy most ez lesz az életem 2 hónapig, tehát vagy eldöntöm, hogy fogok tudni aludni ilyen körülmények között is, vagy végig fogom szenvedni az egészet. Ez az érvelés saját magamnak igen jól sikerült, mert a gondolatmenet levezetése után pár perccel már aludtam is.  Reggel 6-kor, amikor felébredtem, már nagy mozgás volt mindenhol. Voltak, akik már éppen indultak, mások éppen reggeliztek. Kétszer próbáltam bemenni a fürdőbe, mind a kétszer foglalt volt, ezért úgy döntöttem, hogy várok egy kicsit, amíg kevesebben lesznek. Az udvaron ittam a kávémat, közben pedig néztem az embereket. Mindenki nagyon jó kedvű és izgatott volt. A többségük nagyon rutinosnak tűnt, az biztos, hogy mindenkinek kevesebb cucca volt, mint nekem. Rögtön el is kezdtem átnézni, hogy mi az, amiről már most látom, hogy nem lesz szükségem. Közben az egyik szobatársam meg is kérdezte, hogy ezt mind szeretném magammal cipelni?  8-kor, amikor el kellett hagyni a szállást, utolsó emberként sikerült elindulnom. Nem zavart különösebben a dolog, hiszen az első napra 25 km volt a cél, otthon ez pár óra alatt megvan, nem olyan vészes, azt gondoltam, hogy a többiek biztos csak a meleg miatt mentek olyan korán.  Először a zarándok igazolvány megszerzését tűztem ki célul. Bementem a legközelebbi boltba, ahol megkérdeztem az eladót, hogy hol lehet kiváltani, angolul nem beszélt, de mutogatott, hogy arra felfelé indultjak el, majd ott lesz. Ennek megfelelően el is indultam a hegyre, láttam, hogy mások is jönnek, gondoltam jó irányba megyek. Már 1,5 km-t gyalogoltam felfelé a 30 fokban, amikor kezdtek elfogyni a házak, így megkérdeztem egy zarándok társam, hogy mégis mennyit kell még menni az igazolványért? Mire ő mondta, hogy visszafelé, a városközpontban van az iroda.  Kissé bosszúsan, de továbbra is nagyon jó kedvűen-hiszen elindultam az El-Caminón- visszafordultam. Az irodában kérdezték, hogy szeretném-e lemérni a táskám? Mondtam, hogy addig jó, amíg nem tudom, hogy hány kiló. Ezután az úriember megjegyezte, hogy azért majd nézzem át, mert nagyon sok lesz és azt is javasolta, hogy már elég késő van, ha van hely még az első faluban, aludjak ott, mert kemény lesz az eleje. Előző este is tanácsolta a szállásadó, hogy első napra nem vállaljunk túl sokat, mert nagyon meleg van és embert próbáló lesz felfelé. Ezt el is fogadtam, megegyeztem magammal, hogy nem baj, ha laza nap lesz, legalább bemelegítek. Még indulás előtt ittam egy kávét, hiszen már nem kellett sietnem és elindultam a nagy útra. 10-kor indultam, volt nálam 1,5 liter víz és két szendvics, meg sem fordult a fejemben, hogy ez kevés lesz, hiszen otthon sincs ennél többre szükségem. Azt terveztem, hogy legkésőbb délre ott leszek, az applikáció pedig mutatja, hogy van-e bolt ott, ahol aludni fogok, ha szükségem lesz valamire, úgyis tudok venni. Egy óra után álltam meg először pihenni, tűző napon felfelé gyalogoltam, de továbbra is rendkívül jó volt a kedvem, hiszen itt vagyok, erre várok hónapok óta. A második pihenőnél már nagyon bíztam benne, hogy elhagytam a felét, de mikor megnéztem a térképet, láttam, hogy még mindig nem és már nagyon hálás voltam magamnak, hogy a laza nap mellett döntöttem.  2-kor megérkeztem a szállásra, én voltam az első és rögtön el is foglalhattam az ágyam, pedig az applikáció alapján arra készültem, hogy erre csak 4-kor lesz lehetőségem.  Amikor megláttam, hogy nem emeletesek az ágyak és külön fürdőszoba is van a szobákhoz, nagyon szerencsésnek éreztem magam. A vacsora csak 7-kor kezdődött, nagyon örültem neki, hogy sok időm van és élvezhetem a csodás tájat. Kiültem a teraszra és elővettem a papírokat, amiket a zarándok irodában adtak, gondoltam ideje megnézni, hogy mi vár rám az elkövetkező napokban. Ekkor láttam, hogy két út vezet hegyeken át, az egyiken 1, a másikon 2 km a szintkülönbség. Természetesen, mivel nem néztem meg, én a másodikat választottam és a szintkülönbségből addig 400 métert tettem meg. Másnapra maradt a többi és 20 km múlva volt legközelebb település. Ekkor eléggé dühös voltam magamra, hogy igazán foglalkozhatnék többet a számomra kevésbé, egyébként pedig nagyon fontos részletekkel is (erősen N-es vagyok. A típusok főbb különbségei itt), mint a papírok áttanulmányozása, - ha már adnak ilyet, nem véletlenül, mielőtt elindulok egy 800 km-es túrának. Egyszer egy blogon még régebben az olvastam, hogy az El-Camino főleg sík terepen megy, ez engem rögtön meggyőzött, hogy nekem való. Amióta az eszemet tudom, utálok hegyet mászni, a sík terepen hosszútáv gyaloglásba szerettem bele. Amikor tudatosult bennem, hogy az elején igencsak sok hegy lesz, akkor úgy döntöttem, hogy már hazamenni úgysem fogok, ez van, megyek tovább! Már 6-kor az étterem előtt ültem, bíztam benne, hogy hátha hamarabb kezdődik a vacsora, addigra már olyan éhes voltam. Nem kezdődött. Vacsorára sikerült felvonultatni az összes olyan fogást, amit nem szeretek (répaleves, vadhús, olajban úszó tésztával és sült lekvár), azonban ez lett volna a kisebb probléma, a nagyobb az volt, hogy 6 embernek szolgáltak fel egy körülbelül 3-4 embernyi adagot. Vacsora után felvásároltam a panzióban kapható egyetlen étel - az előre csomagolt kis cukros muffionok- nagy részét, tudva azt, hogy nincs nálam semmi és legközelebb 20 km múlva tudok biztosan venni valamit. Este elgondolkoztam azon, hogy miért is jöttem ide tulajdonképpen? Az egyik oka az volt, hogy a környezetemtől gyakran kaptam olyan visszajelzést, hogy én még az is megtervezem már egy héttel előtte, hogy mikor lesz én-időm.  Nagyon erősen tervezős típus (Tervező és Spontán közötti különbségek) vagyok, ami többször volt már terhes számomra. Most pedig pont erre lett volna szükség! Hogy tudjam, hogy hova jövök, mi lesz itt velem!  Ekkor rájöttem arra, hogy az én szupererőm a tervezés és bizony egy nagyon jó dolog. Csak néha érdemes lazábban kezelnem a terveimet és változtatnom rajtuk abban a pillanatban, amikor ez szükséges.  Másnap fél 6-kor indultam el.

Asszertív Tréning

Camino Mesék: A német

Vele a Fisterrában töltött 24. napon találkoztam. Éppen a strandra indultam, de előtte megálltam az egyik kedvenc helyemen, néztem a sirályokat. Mögöttem, hirtelen megjelent két német zarándok, éppen akkor érkeztek. Pár perc múlva megjelent még egy zarándok, ő is akkor érkezett és kiderült, hogy ő is német. Ő beszélt a legjobban angolul, vele kezdtem el beszélgetni. Akkor már tudtam, hogy első napokban mennyire örültem volna ezeknek az információknak, ezért elmondtam neki mindent, amit hasznosnak gondoltam Fisterrával kapcsolatban. Meséltem neki a kedvenc strandomról, mondtam neki, hogy éppen oda megyek. Mondta, hogy akkor jön velem. Útközben sokat mesélt, elmondta, hogy nagyon sok mindent hátra hagyott otthon és azt tervezi, hogy hosszabb ideig fog utazni. Beszélgettünk sok mindenről, többek között arról, hogy ki miért indult el a Caminón és kikkel találkozott. Amikor megérkeztünk a strandra, megkérdezte, hogy ülhet-e ő is az én strand lepedőmre, mert neki csak egy törölközője van. Annak ellenére, hogy ez egy introvertált (Extravertált és Intorvertált közötti főbb különbségek) személyes terének már bőven a megsértésébe tartozik, azt mondtam, hogy igen. Letelepedett mellém és mondta, hogy én vagyok az egyik legpozitívabb ember, akivel találkozott. Milyen jó, hogy most itt vagyunk, mert ő otthon olyan emberekkel van körülvéve, akik mindig csak a problémákat látják, a volt barátnője is ilyen. Kiderült, hogy nem is annyira volt, csak szünetet tartanak, két naponta beszélnek azóta is, hogy elindult. Sokat mesélt róla én mindig visszatükröztem neki, hogy mi volt az első mondata a lányról és már kezdtem felépíteni magamban a coaching folyamatot. Nagyon sok dologra szerettem volna rákérdezni, többek arra, hogy miért van neki szüksége egy ilyen kapcsoltra, ahol csak félig kell a másik félnek; mit gondol, ez a kapcsolat milyen hatással vagy az önbecsülésére és hogy meddig szeretné még ebben a formában folytatni a dolgokat?  Nagyon együttműködő volt és örült, hogy coach vagyok, jól haladtunk a dologgal.Ekkor belém hasított a felimerés, hogy én ma délután egyedül szerettem volna lenni, hogy átgondoljam az eddig történteket. Itt vagyok ezen a gyönyörű helyen, miért is követem azt a mintát, amit eddig otthon csináltam? Azért jöttem ide, hogy tanuljak az eddigi hibáimból és más működésmódokat tegyek szokássá. (A modell, amit ebben az esetben alkalmaztam itt.) Alapvetően nagyon sokáig fejlesztendő területem volt, hogy mindig mindenkit meg akartam menteni. Ilyen kapcsolatokat gyűjtöttem magam köré és mindig későn vettem észre, ha ez nekem már nem volt jó. Az asszertivitás (az asszertivitásról) az életfilozófiám, mégis sokáig nem láttam, hogy ezek a kapcsolatok rombolnak engem. Megtanultam, hogy szívem szerint segítenék mindenkinek, viszont az eszemmel már felismertem, hogy nekem ez nem jó. Szerencsére az MBTI személyiségtipológia harmadik dimenziójában (Érző Vs Gondolkodó) pont középen vagyok. Emiatt, és mivel már tudatosítottam magamban, hogy ezek a helyzetek nekem nem jók, tudok gondolkodóként viselkedni, azaz nem kell mindenkit megmentenem.  Mondtam neki, hogy örülök, hogy találkoztunk, de én most indulok. Megköszönte a beszélgetést és elindultam. Kicsit lelkiismeretfurdalásom volt amiatt, hogy eljöttem, viszont a gondolat, hogy ez az én Caminom, nem másé, helyretette bennem a dolgot. Még kétszer találkoztam vele ezután. Mindkét alkalommal nagyon örült, hogy találkoztunk és elmondta, hogy milyen jó volt a beszélgetés és sokat gondolkozik azóta is rajta, pont erre volt szüksége. Örülök annak, hogy úgy tudtam neki segíteni, hogy közben a saját érdekeimet is figyelembe vettem és nem volt terhes számomra a beszélgetés.  

Asszertív Tréning

Camino Mesék: A magyar fiú

Amikor megérkeztem Santiago de Compostellába (a Camino utak célja), nem éreztem semmilyen büszkeséget. Azt gondoltam, hogy csaltam, mert Burgosban felszálltam egy buszra. Ahogy láttam a többi zarándokot, az örömöt és elégedettséget az arcukon, azt éreztem, hogy semmi más vágyam nincs csak minél hamarabb megérkezni a privát szobába, amit csodával határos módon sikerült foglalni 2 nappal korábban (éppen egy zenei fesztivál volt Santiagoban). Amikor már lassan a városközpontban voltam, hirtelen megláttam egy ismerős fiút. 1 nappal korábban éppen egy ügyféllel beszéltem telefonon magyarul, amikor elment mellettem és köszönt, hogy „szia!”. Az a típus vagyok, aki, ha külföldön magyar embereket lát, nem érez különösebb vágyat, hogy szóba elegyedjen velük, azaz introvertált vagyok (Extravertált Vs. Introvertált). Viszont, mivel szimpatikus volt és már egy hónapja tulajdonképpen teljesen egyedül voltam, köszönötem neki, hogy „szia!” Elkezdtünk beszélgetni, neki ez már a sokadik Caminoja volt és nagyon sok olyan információval látott el, ami nagyon hasznos volt számomra, például, hogy Portoból a legegyszerűbb hazajutni (előtte azt terveztem, hogy Madridból megyek haza). Mondta, hogy éppen szállást keres még aznap éjszakára, ezért mondtam, hogy akkor nem is tartom fel, elkösztöntük és elváltunk. Végre megérkeztem a szobába, ahol egyedül lehettem és miután megvolt az aznapi ügyfél megbeszélésem, nagyon nehezen ment az elindulás. Azon gondolkoztam, hogy mit csináljak aznap este? Nagyon vonzó lett volna, egész este a szobában maradni, nem éreztem, hogy szeretnék menni a katedrálisba a misére, azt gondoltam, hogy nincs jogom ott lenni, nem vagyok igazi zarándok, hiszen egy szakaszon busszal mentem. Végül mégiscsak elindultam. A fiú mondta, amikor találkoztunk, hogy ha szeretnék menni a misére, akkor mindenképpen érdemes legalább fél órával hamarabb megérkeznem, mert nagyon sokan lesznek. Amint megérkeztem rögtön megláttam és szerencsére volt is egy hely mellette. Hálás voltam neki, hogy mondta, hogy érkezzek időben, mert valóban nagy volt a tömeg. Miután vége lett a misének, kiültünk a katedrális elé. Sok mindenről beszélgettünk, további nagyon sok hasznos információkkal látott el és elmondta, hogy ő hálából indult el az Úton, amiért meggyógyult az édesanyja. Mesélt egy nőről, akivel a francia út (én is ezen mentem) első pár napján találkozott. A nő rájött, hogy neki otthon nagyon jó élete van, ez nem neki való és hazament. Elmondta, hogy milyen erősnek tartja, amiért ezt meg tudta lépni. Montam neki, hogy ilyen nekem is volt, amikor utáltam az egészet és haza akartam menni. Ekkor szálltam fel a buszra és utána már megint élveztem a gyaloglást. Megkérdeztem tőle, hogy akkor az normális, ha borzalmasan is éreztem magam? Hiszen mindenki mondja, hogy Buen Camino! (Jó utat!) és mosolyog. Erre megkérdezte, hogy te is mondtad, akkor is, hogy Buen Camnio és mosolyogtál? Ekkor rájöttem arra, hogy mennyire hálás vagyok magamnak, meghoztam azt a döntést, hogy felszállok egy buszra és nem szenvedtem tovább. Ez nem csalás, hanem egy bátor dolog volt, amit saját magamért tettem. Mivel ő 2 nap múlva ment haza, előkerült a téma, hogy milyen hazaérkezni egy Camino után. Mesélte, hogy ő a „mit tanultál az Úton?” kérdést utálja a legjobban, mert erre egyszerűen nem lehet válaszolni, annyira sok mindent tanul az ember és nagyon sok minden csak később tudatosul, viszont az biztos, hogy mindegyik Camino pontosan azt adja, amire az embernek szüksége van (ekkor döntöttem el, hogy vissza fogok még jönni). Miután az emberek szépen lassan elkezdtek elszállingózni, mondta, hogy tud egy magasabb helyet, ahonnan nagyon szép a kilátás a katedrálisra. Tényleg gyönyörű volt, tovább beszélgettünk. Meséltem arról, hogy milyen határozott tervekkel indultam el, otthon azt gondoltam, hogy folyamatosan blog cikkeket fogok írni miközben gyalogolok esténként, ehhez képest egyet sem írtam, teljesen más dolgokkal voltam elfoglalva. Ekkor elkezdett nevetni, hogy ha tudnám hány ilyen emberrel találkozott már, aki ilyen tervekkel indult el és nem csinált semmit és ez így van jól. Ebben pillanatban én is megbocsájtottam saját magamnak, amiért nem „dolgoztam” útközben. Olyan jót beszélgettünk, hogy észre sem vettük, hogy már hajnali 3 óra van. Ekkor megkérdezte, hogy mikor voltál fenn utoljára ilyenkor? Mondtam, hogy még otthon, mielőtt elindultam, pedig alapvetően nagyon bagoly típus vagyok (az alberguekben (zarándokszállás) 10-kor leoltják, 6-kor pedig felkapcsolják a villanyokat). Jót nevettünk azon, hogy itt mindennek mennyire teljesen más értéke van. Mivel már későn volt, megállapodtunk abban, hogy ideje aludni menni. Miután elváltunk, hazafelé útközben azon gondolkoztam, amit kérdezett, hogy mikor voltam fenn utoljára ilyenkor? Ekkor rájöttem arra, hogy innentől teljesen más lesz az Útam! Annak ellenére, hogy előtte azt terveztem, hogy maradok még egy napot Santiagoban, másnap rögtön tovább indultam Fisterra felé.