Szerző: Jekkel Orsolya2022. augusztus 3-án, 75 nap után megérkeztem Magyarországra. Ez volt a legeslegutolsó időpont, mert augusztus 4-én indultunk nyaralni a családommal.
Háromszor módosítottam a repülőjegyemet, annyira jól éreztem magam Fisterrában és még nem szerettem volna szembenézni az otthon történt változásokkal (KATA megszüntetése, rezsiemelés, infláció).
Végül 2,5 hónap után hazajöttem és tudtam, hogy egy teljesen más világba fogok érkezni, ennek ellenére sokkolt az, amit láttam.
Először dühös voltam, dühös voltam azért, mert egy olyan országban voltam addig, ahol sokkal magasabb az átlagkereset, mint itthon, mégis sok minden jelentősen kevesebbe kerül.
Azután szomorú lettem. Augusztus 19-én hivatalos voltam a Magyar Érdemrend lovagkeresztje díjátadóra. Ez a magyar állam által adományozható legmagasabb kitüntetések egyike. Ott ültem a Vígadóban és hallgattam egy beszédet a hazafiasságról és magyarságtudatról és azt éreztem, hogy én ezt most teljesen elveszítettem. Éltem már huzamosabb ideig külföldön, de soha nem tudtam volna elképzelni az életemet máshol. Mindig bennem volt, hogy én magyar vagyok és Magyarország a hazám, itt szeretnék élni, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez eltűnt belőlem.
A kitüntetéseket a díjazottak a különböző tudományterületeken elért kiemelkedő teljesítményekért kapták, azaz olyan emberek vehették át, akik sokat tettek a hazánkért. Az ünnepség után volt egy állófogadás, ahol egyrészt nem volt elegendő hely mindenki számára, másrészt meg a mini hamburgerekben nem volt hamburgerhús, csak egy nagyon vékony szelet felvágott és hasonló szellemben volt elkészítve a többi étel is.
Ott álltam és néztem, ahogy többen úgy próbálták elfogyasztani az ételeket, hogy nem tudták letenni a tányérjukat. Ekkor azon gondolkoztam, hogy azok az emberek, akik egész életükben a hazájukért dolgoztak, ilyen módon vannak megbecsülve? Ennyit számít itthon egy élet műve?
Több barátom külföldön él és a „menni vagy maradni?” viták alkalmával, mindig én voltam az, aki rendíthetetlenül vallotta azt, hogy itthon is lehet boldogulni, csak meg kell dolgozni érte. Nem vagyok biztos abban, hogy ezt az álláspontot most ilyen határozottan tudnám képviselni.
Hetekig nagyon rosszul éreztem magam, már a házam értékesítésén gondolkoztam és bőszen nézegettem az eladó ingatlanokat Fisterrában. Még az is megfordult a fejemben, hogy itt hagyok csapot-papot, odaköltözöm egy sátorba és minden reggel az óceán hangjára ébredek.
Azt éreztem, hogy nem tudok ebben az országban maradni, hogy itt megfulladok és vissza kell mennem. Ekkor vettem meg a repülőjegyet. Igaz, hogy most csak két hétre, de a tudat, hogy hamarosan megint elindulok a Caminon, ismét megtáltosított.
Amikor a 7 éves keresztlányom megtudta, hogy újra elmegyek a „nagy Út-ra”, az volt az első reakciója, hogy „Orsi! De ugye nem fogsz ott maradni örökre?”
Hát…, igen! Ez az a kérdés, ami bennem is motoszkál.
A jelenlegi tervem, hogy nem fogok ott maradni örökre, de az biztos, hogy el kell mennem oda, ahol 3 hónappal ezelőtt azt éreztem, hogy megérkeztem, azért, hogy utána itthon is érezhessem ugyanezt.
Vagy meghozzam azt a döntést, hogy itt nem érzelemközpontú (azaz elfogadom, hogy ez van, nincs rà hatásom, csak a saját a helyzethez fűződő érzelmeimen tudok változtatni) megküzdèsre van szükség, hanem problémaközpontúra (azaz mindent megteszek annak érdekében, hogy minél több időt tölthessék ott).
És továbbra is tartom magam ahhoz, hogy minden pillanatban gondolhatok mindent máshogy.
Camino Mesék:
A hírlevélben az új Tudástár cikkekről, Mesékről és Eseményekről értesítjük Önöket, akkor küldünk hírlevelet, ha valóban van mondanivalónk.
